A lovaglásban a jóhoz nagyon közel áll a rossz. A lovas észre sem veszi, s a jó útról a gyors eredmény felmutatása utáni törekvése rossz útra téríti. A helyes irányzatot így elhagyó lovasnak sikerül esetleg lovával ideig-óráig tartó eredményt elérni, de sohasem lesz az az érzése – ha komoly és tárgyilagos –, hogy lova lovaglás alatt teljesen alávetette magát akaratának.
Indíttatva érzem magam, hogy rámutassak azokra az elvekre, melyek követésével megszüntethető sok lovaglási visszásság, s melyek berartása öntartásba mozgó lovat eredményez.
Helyes iskoatartásban akkor mozog a ló, ha abba a keretbe, amelyet a zabla, a lovas ülőcsontjai és a két comb határol, mozgási szerveivel hátulról előrefelé puhán és önként belehelyezkedik a lovas ilyen célú segítségei nélkül is.
A helyesen lovagolt ló mindig zabla után nyúlik, a lovas által megszabott keret akár tág, akár szűk, mindig igyekszik azt puhán kitölteni. Más szóval, ha egy lovat az összeszedés legfelső határáig feligazítok, s azután a keretet fokozatosan tágítom, vagyis szárat engedek, a lónak anélkül, hogy a támaszkodás folytonossága megszakadna, a zabla után kell nyúlnia, olyannyira, hogy orra a zabla követése következtében majdnem a födre ér, a két mellső lába elé jut. Ha most ebből a kinyújtott helyzetből fökozatosan szűkítem az említett keretet, a lónak a támaszkodás megszekítása nélkül fokozatosan fel kell igazodnia.
Hibás lovaglás bizonysága, ha a feligazított ló a hosszabbra eresztett szárnak nem nyúlik azonnal utána, hanem megmered nyakával a feligazítás külső formájában, s a hosszabbra eresztett szár ennek következtében lötyög.
Mielőtt azonban a szárhozlovaglás lényegébe belemélyednénk, szükségesnek tartom az alábbiak megállapítását: Helyes iskolamunkát csak az a lovas tud végezni, akinek független ülése van.
Független az ülése a ló mozgásától és független saját maga ösztönös beidegződéseitől, vagyis, ha uralkodni tud végtagjain. Pl.: ha combot üt, vagy sarkantyút ad egyidejűleg, nem húz a ló szájába.
A lovon ülés és a lovaglás nem azonos fogalmak. A lovon ülés lényege abban áll, hogy a lovas testével puhán követi a ló mozgását, lovaglási szerveit nem használja, nem ad segítséget. Pl.: a futószárazásnál.
Ezzel szemben a lovas akkor lovagol, ha lovaglási szerveit használja. Melyek a lovaglási szervek? Az ülőcsontok, a combok, a két kar és a felsőtest. Az a jó lovas, aki lovaglási szerveit egymástól függetlenül tudja használni. A jó lovas teste négy részből áll: A talptól a térdig, a térdtől a csípőig, a csípőtől a fejbubig és a két kar. Ezt a négy testrészt annak dacára, hogy szervesen összefügg, egymástól függetlenül is kell tudni alkalmazni, ha jól szeretnénk idomítani. Az ilyen lovas a merev lovon az el-, illetve átengedőséget nem akarja egybevágó segítségekkel kikényszeríteni, ami amúgy sem fog sohasem sikerülni, hanem ennek elérésére külön válaszottt segítségeket ad.
Különválasztott segítségek: combot ütök és szárat engedek, vagy a szárakkal felveszek és a combbal nem hajtok, csak vonalon tartom a ló farát, csizmával és a két szárral. Egybevágó segítségek: szárat állítok és combbal léptetek. Ezt azonban csak átengedő lónál, bizonyos gyakorlat megkezdésére jeladásul szabad használni, pl. a „piaffe”, vagy a „passage” megkezdésére.
A szártartás akkor helyes, ha az alsőkarok a szár törés nélküli folytatását képzik. A könyök a csípő magasságában a test mellett marad. Ez a meghatározás a kéznek „hordozott” helyzetet ad. A kezet leszorítani tilos! Aki a kéz leszorításával véli elérni a ló tartásba hozatalát, az csak hamis kráglit tud csinálni, ilyenkor a ló csak a zablától a marig, szöval csak a nyakával jön tartásba, holott a lónak a zablától a hátsó patákig egész testével kell tartásba jönnie. Az ilyen lovas a kezével akarja a lovat belovagolni, az ilyen lovas nincs tisztába a „hátulról előre” lovaglás lényegével, az ilyen lovas „előről hátrafelé” lovagol.
Az így lovagolt ló csak addig marad nyakával tartásba, amíg a lovasával egy nézeten van. Az öklöket úgy kell hordozni, mintha azokba egy-egy pohár vizet vinne a lovas, s a víznek nem szabad kilötyögni.
A combtartás akkor helyes, ha a csizma bőre a ló szőrén nyugszik. A lovas térde és a csizma hegye függőleges egyenesbe esik. A comb úgy feküdjék a ló oldalán, mintha oda lenne festve. A csizma orrát úgy kell hordani, hogy a talp vízszintes legyen. Így minden irányban rugalmas marad. A térd puhán a nyereghez zárandó, ez biztosítja a helyes combfekvést és módot ad a helyes comb és szár segítség – üléstől és a ló mozgásától való független és idejekori adására.
A felsőtest tartása akkor helyes, ha úgy tartjuk, mintha ajtófélfa mellett állnánk, s medencecsontunk, egész hátgerincünk, a fejünk hátsó része az ajtófélfához ér, más szóval függőleges egyenesbe esik. Ez a helyzet még a mellkas kidomborulását is eredményezi, az az ülésnek feligazított formát ad, az összképet könnyeddé teszi. Helytelenül ül az a lovas, akin látszik, hogy nehezére esik a lovaglás. Az ilyen lovas keresztcsontja a függőlegestől hátrafelé tér. Ezzel vele jár a has behúzása, a fej előredugása, a térd kinyújtása és a lábak előrenyújtása. Az ilyen lovas a rázós, vagyi önmagát visszatartó ferde lovat nem lovagolja hátulról előre, hanem leszorított kézzel lekráglizza. Az ilyen ló, annak dacára, hogy krágllival megy, még mindig ráz, ugyanis csak nyakával van tartásban. A lovas tehát, hogy ügetésben űgy ahogy ülve tudjon maradni, a ló minden egyes merev ügetés lépését kikerülendő, hasát az ügetés ütemének megfelelően behúzza, s ezzel egyidejűleg fejét előre dugdosva azzal bólintgat, csizmával pedig kalapál. Ezt „hamis puha ülésnek” hívjuk. A lovas ahelyett, hogy a lovat helyes mozgásra tanítaná, alkalmazkodik a ló hibás járásához, mozgásához. Az ilyen lovasnak rövid vágtában is repülni fognak kifordított combjai, ülése nyugtalan lesz. Az ilyen ülésű lovas sohasem fog tudni egy lovat ügetésben helyesen összeszedni, sohasem fog tudni egy iskola rövid ügetést lovagolni. Ugyanis tanügetés mozdulatai, behúzott hasa következtében a lónak hátulról előre felé ható ügetés mozdulataival merőben ellentétesek, a hátső láb alálépését gátolják. Nincs meg derekának az a rugalmas szilárdsága, ami szükséges ahhoz, hogy a magát visszatartó, tehát ülés mögé húzódó lovat csizmáival hátulról előre tudja „combjai elé” lovagolni. Ugyanis ülése csak egybevágó segítségekhez van szokva: ha combot üt és előzőleg szárat enged az üléssel zavarba jön.
Helyes iskolatartásban menő lovat csak az a lovas tud lovagolni, aki helyesen ül, s ennek következtében helyesen lovagol. Mintahogy egyrészről nem biztos az, hogy minden szép ülésű lovas helyesen is idomít. Rázós ló végeredményben nincs, csak kevésbé tehetséges lovas. Helytelen az a felfogás, hogy a ló akkor megy helyesen, ha ráz. Ennek az ellenkezőjét állítom, vagyis a ló akkor megy helyesen, ha a lovas kellemesen, otthonosan érzi magát a nyeregben. Az idomítás folyamán elő fog fordulni, hogy az erélyes hátulról előre lovaglás következtében a ló egy-két körön, vagy pár prcig ráz, de amit helyesen használja lovaglási szerveit, újból kellemes lesz. Ezért kell függetlenül ülni tudni, hogy a rázás alatt is, ami csak átmeneti állapot, lovaglás szerveiket a lovaglásra és ne az ülvemeradás elérésére kelljen felhasználnunk, mert ha ilyenkor a ló szájába kapaszkodunk és a szárral egészítjük ki ingatag ülésünket, a lábát helyes viszonylatba letenni készülő lovat ebben megakadályozzuk.
A helyes iskolatartásban járó ló nem ráz. Ruganyos, acélos és élénk érzés van a hátán. Az az érzésünk, hogy combunk előtt tobb ló van, mint ülésünk mögött. Comjainkat valósággal az oldalára szívja, combjainkba úgyszólvál beledagad oldalával. Az az érzésünk, hogy a lóval össze vagyunk nőve, hogy a ló lábaival járunk. Ilyenkor a lovas azt érzi, hogy kezei azonosak ülőcsontjaival, hogy ülőcsontjai azonosak a ló hátsó lábaival, hogy a hátsó lábak azonosak a szájával, s hogy a ló szája azonos kezeinkkel. Más szóval, hogy aló egész teste feletti uralmat kezünkbe adta. Ilyen érzés van az engedelmes lovon.
Szármértéke akkor van a lovasnak, ha sem a végrehajtani szándékolt gyakorlat előtt, sem azután kem kell kezeivel a szárakon azonnal előbbre, vagy hátrább fogni a feltétlenül biztos és helyes vezetés biztosítása céljából. Altalános hiba, hogy a lovasok a hasukon vezetnek, nincs szárérzékük. Az öklöknek elöl a helye. Mentől idomítottabb egy ló, annál kevesebbszek kell szármértéket változtatnunk és viszont.
Szárat állítani annyit tesz, mint szárat hatásba helyezni. A szándékolt szármérték elérése után a szárat nem szabad hátrahúzni. Ha ilyenkor rövidebb szárra van szükségünk, vegyünk még rövidebb szármértéket, de ennek megtörténte után újból vigyázzunk, ne húzzunk hátra, csupán annyi ellenhatást fejtsen ki derekunk, amennyi a szár kitartásához szükséges. Minden szárhatás bázisa a két ülőcsont. A szármértéket a szár állítása után meghúzott derekunk tartja ki Hibás, ha valaki a szárakat leszorított kezével akarja kitartani. A helyesen lovagolt félvisszatartásnál az öklök és a karok csak közvetítő szerepet játszanak, mint a szár folytatása. A félvisszatartás szármértékének a meghúzott ruganyos derék szerez érvényt, az ülőcsontok és az egyenesre igazító combok révén.
Többféle combsegítség közül, melyeket egymástól csak árnyalatnyi különbség választ el, itt csak a két főcsoport képviselőjét említem meg: ismerünk hajtó, vagy léptető és igazító, vagy oldaltható combsegítségeket.
A léptető, vagy hajtó combsegítség rövid ütés a hevederen a csizmával, vagy a sarkantyúval, esetleg pálcával együtt egyszerre. Ezt mindig mint különválasztott segítséget alkalmazzuk az át nem engedő lónál, vagyi ilyenkor előzőleg mindig szárat engedünk és felsőtestünkkel vele megyünk. Az igazító, vagy oldaltható combsegítséget a hevederen, vagy amögött adjuk. A csizmával nyomunk, majd engedünk. Célja a hajlítás végrehajtása, vagy a far vonalra vezetése, vagy annak megakadályozása, hogy az a vonalról ki ne térjen. Használjuk, ha kell félvisszatartásoknál és oldaljárásoknál. Kissé egybevágó jellege van, ezért vigyázzunk, nehogy túl rövid száron alkalmazzuk.
Általános elvül szolgáljon, hogy combsegítséget mindig a ló érzékenységének fokához kell mérni, s olyan mértékben kell adni, hogy a szándékolt célt elérje. Kezdetben erősebben, de amint a ló kezdi érteni, hogy minden tempóban az ütemet kell tartania, másszóval, hogy hátsó lábaival nem szabad elmaradni, finomabban adandó. Érzéketlen, vagy magukat visszatartó lovaknál a combütéssel egyidejűleg felállított vesszővel erélyesen üssünk közvetlenül a comb mögé. Ne felejtsünk el előzőleg szárat engedni.
A pótló lovaglásánál a segítségek még úgyszólván kényszerjellegűek. Pl.: mindkét combunkkal addig sebesítjük az ügetés tempóját, míg a ló nem győz tovább ügetni és valósággal belebukik a vágtába. Később már félannyi segítség is elég lesz, s így lassanként a segítség kezdi elveszíteni kényszer jellegét. Az idomítás további folyamán a ló magáévá kezdi tenni a segítségeket, s azoknak kényszer jellege teljesen megszűnik. Ezt az eredményezi, hogy a ló agyával megemészti lassanként a segítségek jelentőségét. A segítségeket ne adjuk gyorsan egymás után, mert a ló nem fogje felfogni. Végeredményben a ló segítségeknek ne kényszerből, vagy félelemből, hanem meggyőződésből engedelmeskedjék. Az így megemésztett segítségek következetes, évekig tartó türelmes gyakorlása a segítségeket mind finomabbá és finomabbá teszi, így alakul a segítség „jel”-lé. A jel tehát nem más, mint túlfinomított segítség. A jól lovagolt lovat lovasa jelekkel lovagolja. A ló a jelekre helyezkedik tartásba, jelre áll meg és indul. A ló jelek csaknem láthatatlanok.
Az éppen lovagolt jármód sebességét „tempó”-nak nevezzük.
A ló lábmozgásában rejlő mozgékonyságot, vagy lomhaságot „ütem”-nek nevezzük, vagyis a ló tovahaladását jellemző szorgalmasabb, vagy lustább mozdulatok folytatólagos sorozata képzi valamely ló ütemét. Ha két patadobbanás között hosszabb idő telik el, úgy az ütem lassúbb, ha rövidebb, akkor élénkebb az ütem. Hosszabb lábú lónak lassúbb, rövidebb lábú lónak élénkebb a helyes üteme. Minden lónak megvan a magy egyéni helyes üteme, melynek élénksége a ló lábhosszúságától függ. Ez az ütem azonos egy bizonyos lóra mindhárom jármódban, csupán a tempó változik aszerint, hogy a ló hosszabbat, vagy rövidebbet lép, vagy ugrik.
Az ütemnek teljesen függetlennek kell lennie a tempótól egy teljesen belovagolt lónál.
Az idomítás kezdetén lévő lónál a tempó csökkentése majdem mindenkor a helyes ütem lassúbbodását fogja maga után vonni. Ez teljesen engedelmes, vagyis átengedő bármely jármód, bármely tempójában megmarad helyes ütemben. Vagyis ha ügetésből rövid ügetésbe veszem fel, csupán tempót fog csökkenteni, üteme nem lesz lassúbb. Ez úgy jön létre, hogy a tempócsökkentést lépései rövidítésével hajtja végre. Tehát ügetésben hosszabbakat, rövid ügetésben rövidebbeket lép, de mindig ugyanabban az ütemben. Ugyanez vonatkozik a vágtára, a rövid vágtára és a rövidített rövid vágtára is. Vágtában hosszabbakat, rövid vágtában rövidebbeket, a rövidített rövid vágtában ennél is rövidebb ugrásokat kell tennie, de mindig helyes egyéni ütemében. Így pl.: rövidített rövid vágtában igen lassú tempóban megy a ló, de ugyanebban az ütemben maradjon, mint a rövid vágtában. Csupán tempója legyen sebesebb a hosszabb vágtaugrások következtében. Hibás a vágta akkor, ha a éó a tempó sebesítésével egyidejűleg ütemét is sebesíti, vagyis lábait gyorsabban szedi fel a földről, mint azt a helyes egyéni üteme megkövetelné. Az ilyen ló a tempó sebesítését nem a vágtaugrások megnyújtásával, hanem lábainak a helyes ütemnél gyorsabb mozgatásával akarja elérni. Az ilyen hibásan kiképzett ló vágtában kapar, lassan halad, idő előtt kifárad, a lovasának kellemetlen darabos mozgása miatt.
Még egy példát a tempó és az ütem egymáshoz való viszonyának megvilágítására: a lovas rövidített ügetésből megállás nélkül átmegy piafféba. Végrehajtásánál a rövid ügetés tempóját fokozatosan csökkenti, s lassanként a tempót teljesen beszünteti, vagyis helyben marad, de az ügetés üteme nem szűnik meg, hanem folytatódik, a ló helyben üget.
Az ilyen ló már teljesen tudatában van annak, hogy az ütem független a tempótól. A ló iskolaszerű engedelmessége abban a mértékben növekszik, amilyen mértékben sikerül a lovasnak a comb- és szár segítségei révén megértetni vele az ütem és a tempó egymáshoz való viszonyát. Ennek gyorsabb vagy lassabb elérése a lovas rátermettségétől és a ló felfogásától függ. Egybevágó segítségekkel azonban sohasem érhető el.
Megkülönböztetün pótló egyensúlyt – vízszintes, vagy természetes egyensúlyt – és iskolaegyensúlyt. Pótló egyensúlyban jár az idomítás kezdetén lévő ló. A lovas és a ló súlypontja az első lábakhoz esik közelebb, más szóval az első lábakon hordozza saját és lovasa súlyának nagyobb részét. A ló az elején jár.
Vízszintes, vagy természetes egyensúlyban jár az a ló, amely úgy a saját, mint lovasa súlyát mind a négy lábán egyformán elosztva hordozza. A vízszintes és természetes egyensúly azonos fogalmak. A ló a tegtermészetesebben a ménesben mozog, és a megfigyeljük, vízszintes egyensúlyban, vagyis mind a négy lábát egyformán terhelve. Köztudomású a Természetről, hogy alkotásaiban a legteljesebb bölcsesség jellemzi. Nem volna azonban bölcs dolog, ha a természetben mozgó ló súlypontja nem oszlna meg egyenletesen mind a négy lábon. Ez gátolná lábai szabad használatában. A ménesből befogott vízszintes, azaz természetes egyensúlyban mozgó lóra lovas, vagyis súly kerül. Ez a súly zavart idéz elő egyensúly-állapotában, vagyis a ló az elejére kerül. Így jön létre a pótló egyensúly. A belovaglásnak az a célja, hgy az egyensúlyában ilyenképpen megzavart lovat megtanítsuk rá, hogy a lovas súlya alatt is természetes, azaz vízszintes egyensúlyban mozogjon.
Iskola egyensúlynál a ló és a lovas súlyának nagyobb részét a hátsó lábak hordozzák, az elsők ugyanennyivel tehermentesülnek.
A némiképp helyesen megalkotott ló hátsó lába akkor áll helyesen, ha az ülőgumó és a sarokcsont egy függőleges egyenesbe esik. Hívjuk ezt a viszonyt a hátsó láb „alaphelyzet”-ének. Ha a hátsó lábak mozdulatai az alaphelyzettel, mint függőleges vonallal, úgy előre, mint hátra egyforma szöget képeznei, más szóval, ha a z alaphelyzet lábinga lengési szögének felezője gyanánt szerepel, a ló vízszintes egyensúlyban mozog. A lengési szög mozgási irányba eső részének csökkenésével, valamint a hátrafelé eső rész növekedésével a ló engedelmességének csökkenése egyenes arányban áll.
Iskolaegyensúlyban mozog a ló, ha a lengési szög hátrafelé eső része mind kisebb és kisebb, míg a haladási irányban eső szög mind nagyobb és nagyobb lesz. Ezen szög növekedése a ló konchajlításával áll egyenes arányban.
A hátulról előre lovaglás alapvető tétele: a ló lába minden jármód, minden tempójában maradjon ütemben, mert amint az ütem a normálisnál lassubb, vagy gyorsabb lesz, a ló engedelmessége ugyanilyen mértékben csökken.
A pótlóval nem kezdhetjük el rögtön azokat a gyakorlatokat, amelyek az ütemnek a tempótól való függetlenítését célozzák. A pótló még azzal sincs tisztába, mint kell a combsegítségekre viselkednie. Bele kell nevelni a fiatal lóba, hogy combütésre készségesen azonnal törekedjék, ugorjon előre. A comb tiszteletét nagyra kell benne nevelni. Ezt legbizonyosabban úgy tudjuk elérni, hogy mindannyiszor, valahányszor hajtó combsegítséget adunk, a szárral előzőleg engedünk, amint a ló a tempót sebesíti, megveregetjük. Olyan pótlóról beszélek, amielyk már erőben van, s amelyik már három hónapig járt terepen csoportban, s most kezetét vette az egyéni képzés. Ha combot ütök előzőleg engedek, s ha felveszek combjaimmal egyenlőre teljesen tétlen maradok, még a far vonaltartását sem kísérlem meg, mert a pótló azt hihetné, hogy hajtósegítséget kapott. Ha az előrehajtó combsegítségre túlságosan reagált, s túl sebes tempót vett fel, igyekszünk lassanként félvisszatartásokkal újból – újból felvétetni vele a lassubb tempót, ha azonban a lassú tempó felvételénél az ütemet is lassítja, hajtsuk megint előre, majd vegyük fel vele az a tempót, amelyben ütemének élénksége megfelel lábhosszúságának. Ez lesz a pótló „munkatempója”. Hajtsuk mindkét combunkkal mindannyiszor következetesen előre, ha ebbe a már egyszer kipróbált munkatempóban ütemét lassítaná, de mindannyiszor eresszünk a combsegítség előtt szárat és eleinte hosszabb, később már rövidebb idő (eleinte száz, később ötven méter) után vegyük fel ismét munkatempóba, de tétlen combokkal. A csizma a ló szőrén. Ezt úgy munkaügetésben, mint vágtában gyakoroljuk.
Elvül szolgáljon, hogy csak jó erőben lévő pótlóval kezdhetjük el a nagy körön az iskolamunkát, amelyik combütésre már készségesen előreugrik, a amelyik hosszabb száron már élénk ütemben mozog. Ha előbb kezdem el, mielőtt birtokában lenne a pótló eme tulajdonságoknak, nem tud a lovasnak engedelmeskedni, mert ezirányú hiányos ismereteit még a nagy körön való hajlított mozgás súlyosbítja. Ez idézi elő legtöbb esetben a sokszor nehezen kiküszöbölhető ferdeséget.
Egy hónap elteltével megkezdhetjük az alábbi gyakorlatot úgy ügetésben, mint vágtában: a pótlovat munkatempóban lovagoljuk, majd a tempót lassanként lassítjuk, combunkkal tétlenek maradunk. A pótló a munkatempónál lassúbbá vált tempóban kezdi az ütemét is lassan lassítani. Most várjuk ki az a pillanatot, amikor az ütem a lovagolt tempóban legjobban ellustul, ami egy-két percen belül be fog következni. Ennek bekövetkezte után engedjünk szárat és adjunk mindkét combunkkal egy erélyes, de nem túlságosan felizgató ütést. Amint a ló előreugrik, rögtön veregessük meg. Harminc – negyven méter után ismét igyekezzünk a lovat munkatempóba venni, s rendezett ütem után 2-3 percig lovagoljuk munkatempóban, majd ismételjük meg a vázolt tempócsökkentést. Mint látjuk, ezek a gyakorlatok az ütemnek a tempótól való függetlenítésének kezdeti gyakorlatai. Két-három hónapi gyakorlat után a lovak már kezdik megérteni, hogy azütem független a tempótól, s ennek következtében tartásba jönnek. Az egyenkénti kiképzés harmadik hónapjában a félvisszatartásokat, vagyis a tempócsökkentéseket combkísérettel kell egybekapcsolni. Tehát valahányszor félvisszatartást lovagolunk, combjaink várakozási állásponton vannak a beavatkozásra. Ha ilyenkor a ló pl. nem követi a hátsó bal lábával első bal lábát, vagyis nem marad „vonalon”, hanem hátsó bal lábával bal oldalra tér ki, a lovat a vélvisszatartás alatt balra állítom, s bal csizmámmal kissé a heveder mögött nyomkodom oldalát, másszóval bal hátsó lábát igyekszem vonalra vezetni. Ezt mindaddig ismétlen, amíg a félvisszatartás célját el nem érte, vagyis a ló a kívánt tempót fel nem vette. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem egybevágó, csupán igazító segítségről van szó, önmaga ellen dolgozik tehát az a lovas, aki ilyenkor a nyomócomb helyett combot üt a fiatal lónak.
Így a lovat külön tanítjuk meg a combra való engedelmességre és enne természetszerű folymaként külön a szár fokozatos tiszteletére. Az olyan ló, amelyiknek nincs helyén a lába, nem tiszteli a szárat. Ezzel elérjük azt, hogy ha a lónak hajtócombot adok, az mindenek keresztül előre fog törekedni a lovas erre irányuló külön befolyása nélkül is, ameddig lovasa meg nem állítja. Nem lesz hajtós, mint az egybevágó segítségekkel lovagolt lovak, melyek csak akkor mennek, ha lovasuk állandó combsegítséget ad.
Itt csak főbb vonásaiban érintettem a pótló kiképzését, nem térve ki arra a többi szinten szükséges gyakorlatra, melyekkel karöltve ez a módszer a pótlóból katonalovat nevel. Azonban ezeknél a gyakorlatoknál is mindig a hátulról előre lovaglás legyen szemünk előtt, vagyis ha hajtok, előzőleg engedek, ha felveszek, nem hajtok, csak igazítok. A különválasztott segítségek eredményezik az elengedett, majd pedig az átengedő lovat.
Az előbb vázoltak nem lesznek azonban a valóságban ilyen simán zökkenő nélkül keresztülvehetők. Szükségesnek tartom tehát, hogy a hátulról előre lovaglás lényegét részletesen tárgyaljam, éés pedig egy teljes korú lovagolt lóra vonatkoztatva. Ennek némileg csökkentett segítségekkel végrehajtott, a pótló egyéniségéhez mért gyakorlatai a pótló idomítására az előreheladás márve szerint ugyancsak felhasználhatók.
Ha egy némileg helyesen alakított ló helyes ütemben mozog, akkora ló hátsó lábainak „alaphelyzetéről” előre és hátra eső, a hátsó láb által képzett szöge vízszintes egyensúlyhelyzet esetén egyforma, másszóval a ló alálép. Az ütem lassúbbodásával együtt jár a hátsó láb alaphelyzetétől hátrafelé eső szög növekedése, a ló kijön a tartásból, ugyanis a hátsó láb elmarad, nem lép alá.
Ebből következik, hogy a némiképp helyesen alkotott ló ha helyes ütemben mozog, hátsó lábaival nem marad el, alálép, tartásban marad, vagyis engedelmeskedik. Az alpvető idomítás, másszóval a pótlóképzés célja a lóba belenevelni azt a meggyőződést, hogy hátsó lábaival ütemben kell maradnia minden körülmény között, bármely tempóban. Az ütemet a lónak végeredményben öntudatosan, a lovas erre irányuló külön meg-megújuló, vagy éppen állandó segítsége nélkül is meg kell tartania.
Nagy hiba, ha a lovas a tartásból kijött lovat hajlításokka, leszorított kézzel, hátraléptetéssel, mélyen vezetett feszítőzablával, vagy a zabla riszálásával, cupfolással, ide-oda való apró hajlításokkal, vagy éppen a nyak, vagy a tarkó pálcával való ütögetésével akarja tartásba kérnyszeríteni. Ha aló ilyen mesterséges segítségek következtében mégis tartásba jön, ez nem lesz helyes tartás, a ló csak hamis kráglit fog csinálni. Elmaradt hátsó lábak mellett csupán nyakával veszi fel a tartás megközelítőleges külső formáját. Arról, hogy lova csupán hamis kráglival megy, a lovas következőkből győződhetik meg: merev a háta, vagy lomha, vagy túl sebesen jár, hátsó lábai elmaradása következtében nehezen fordítható, megállásnál, megindulásnál, jármódváltoztatásoknál kijön a tartásból, szűkebb fordulatokban nem tud lábra kapni, ennek következtében nemcsak hogy a tartásból megy ki, de el is viszi lovasát a fordulattal ellentétes irányba, vágtában szár ellen megy, s csak nagy nehezen tudja lovasa lassúbb tempóra birni. Mindez a hátsó láb elmaradásának, vagyi a hátső láb mesterséges megakasztásának a következménye, mit az eredményez, hogy a merev lovat egybevágó, s még ráadásul durva segítségekkel lovagolta lovasa.
Hogyan kell tehát helyesen, maradó módon hátulról előre szárhoz lovagolni a lovat?
A tartásból kijött lovat helytelen hajlításokkal tartásba kényszeríteni, ugyanis az ellekezés oka abban rejlik, hogy a ló elmaradt hátsó lábaival. Hiába hajlogatom, lábait hátul hagyja, így tehát a hajlítások hatástalanok. Levegőt hajlítunk mindaddig, ameddig a hátsó lábak az alphelyzethez viszonyítva elmaradnak (a hátsó szög nagyobb lett). Helyére, jobban mondva helyes viszonylatba (mindkét szög egyforma) kell hoznoma a hátsó lábakat, hogy hatalmamba kerüljenek. Hogy tudom ezt végrehajtani? A hátsó lábak előrelovaglásával. Hogyan tudom ezt a legzavartalanabbul végrehajtani? Ha kiküszöbölök minden olyan befolyást, ami a hátulról előrefelé való lábmozgást meggátolja. Tehát amint a ló kijött tartásból, megmerevedett, magát zablára felakasztotta, de emellett tempóban maradt, vagy azt lassította, azonnal szárat kell engedni és két erős combot kell ütni a hevederen, felső testtel pedig velemenni. Olyan lovat, amelyik a tartásból való kijövetelkor még el is akar rohanni, előbb meghúzott derékkal, hordozott kezekkel, annyiszor kell felvennünk, amíg el nem érkezik egy pillanat, amikor engedni tudunk anélkül, hogy a ló különösebb módon elrohanna. A két comb a hevederen vár, s ha a hátsó láb a félvisszartások közben a vonalról letér, azt az oldali combnyomásokkal (nem pedig ütésekkel), s a szárakkal való azoldali állítással igyekszünk vonalra vezetni, s vonalon tartani. Ez a pillanat egy viszonylag lassabb tempóban fog bekövetkezni. Az elmaradt hátsó lábak miatt azonban nem lesz az az érzésünk ilyenkor, hogy ez a pillanat maradandó állapot, hogy ez a keresett egyensúlyhelyzet. Ki kell tehát a pillanatot használnunk és adjunk kétoldali erőteljes combütést a hátsó lábak előrehozatala céljából. Előzőleg teljes szabadságot kell adni. A lovat egy kör, előrehaladottabb lovat fél kör után felvesszük az előbb vázolt szár és igazító combsegítség kísérettel a ló munkatempójába. Hogy melyik jármód munkatempójában tud a ló leghamarabb a legkönnyebben tartásba jönni, az teljesen egyéni. Ha a munkatempó elérését célzó félvisszatartások következtében a ló nem jön tartásba, mert üteme lassúbb lett, vagyis lábaival nem lép alá, a már említett módon újból előre kell azt lovagolni. Ezt az eljárást mindannyiszor megismételjük, amíg a ló tartásba nem jön, vagyis a tempócsökkentés hatására megmarad helyes egyéni ütemében, vagyis alálép. Nem szabad azonban az itt leírt segítségeket gyors egymásutánban adnunk, mert a ló nem tudja megemészteni. Az előrehajtó combsegítségek ne kövessék igen sűrűn egymást. A ló így lassanként rá fog jönni, hogy minden tempóban önállóan kell ütemben maradnia a lovas segítsége nélkül is. Ez eredményezi a biztos tartást, melynek apróbb hibáit a lovas a combjával is ki tudja javítani, mert a ló erre lett nevelve.
A tartásból kijött lovat oldaljárásokkal sem lehet helyes tartásba hozni. Ha sikerül is, csak addig érzi a lovas a lovat hatalmában, amíg oldaljárásban mozog. Amint a lovat egyenest vezetjük ez az érzés fokozatosan csökken, majd a ló megint kimegy a tartásból. Ugyanis a ló nyakával azért csinált kráglit, mert oldaljárásban az oldaljárás és a léptető combok dacára elmaradt hátsó lábával nem tud ellenkezni, kényszerhelyzetben van. Hiába használja ilyenkor a lovas a combjait, a hátsó láb nem fog helyremenni, s a combok hibás hajlítást fognak végezni tudni.
Amint a lovat egyenest vezetjük lassanként kijön a tartásból, mert megszűnik a kényszerhelyzet. Mivelhogy az oldaljáráshoz szárat kell állítani, ez a tartásból kijött ló elmaradt hátsó lábát még hátrább kényszeríti, s az oldaljárás csak nyakát hozza időleges tartásba. Előre kell tehát lovagolni a fent vázolt módon ezt a lovat is, s majd ha tartásba jött, aztán lehet vele oldaljárásokat lovagolni, oldalirányú hajlékonnyátétel céljából. Újból előre kell lovagolni, ha oldaljárások közben nehézséget támaszt.
A tartásból kijött lovat hátraléptetéssel sem lehet tartásba hozni. Mint tudjuk, a ló azért ment ki a tartásból, mert a hátsó láb alaphelyzetétől hátrafelé eső szög nagyobb lett, mint a mozgás irányába lévő. Ha most egy ilyen lábviszonylatú lovat hátraléptetek, az a rossz lábviszonylat, ami az előbb előremozgott, most hátrafelé fog mozogni, de az alaphelyzettől hátrafelé eső szög ugyanakkora magad, mert még nem lett felkeltve a lóban a hátulról előre törekvési ösztön. Így nincs, ami megakadályozza a lovat abban, hogy hátramozgás közben lábát olyen hátra ne tegye, mint azt akarja. Ebben a lóban nincs felköltve az az ösztönös törekvés, ami hátsó lábait úgy előre, mint hátramozgás közben hátulról előre szárhoz tartaná. Előremozgás közben elmarad, hátralépés alatt pedig elszalad testétől hátsó lábaival, vagy ha ezt kényszerhelyzete következtében nem teheti, megfeszített háttal és merev csánkokkal csupán koncból mozogva lép hátra.Ilyen kényszerhelyzet pl.: gyors megállítás és azonnali hátraléptetés. Inkább lovagoljunk hátulról előre a már említett módon. Hátraléptetést pedig csak akkor gyakoroljunk, ha lovunk már szokásszerűleg mozog tartásban.
A tartásból kijött lovat nem hozhatjuk helyes tartásban sem fenyítőzablával, sem leszorított kézzel, sem a zabla ide-oda mozgatásával. Ez mind kényszereszköz, éppúgy, mint a rövid martingál. Az így tartásba hozott ló hamis tartásban mozog, s lesi-várja a pillanatot, mikor bújhat ki lovasa kráglizó befolyása alól. Ugyanis ez módjában van, mert hátsó lába a krágli dacára még mindig el van maradva. Az ilyen ló pár nap alatt kitanulja a lovas „fogásait”s ez a lovas és a ló közötti állandó harc alapját képezi, melye a lovasnak minden nap meg kell vívni a hátsó lávaival nem lépő lóval. Lovagoljunk inkább hátulról előre a vázolt módon, s a lovas és ló kedélye is meg fog javulni, az ellenkezés okának megszűntével.
Az aki a tartásból kiment lovat úgy akarja újból tartásba hozni, hogy a nyakát, vagy a tarkóját lovaglópálcával ütögeti, az a lovas tagadja az az alapigazságot, hogy a ló akkor engedelmes, ha hátsó lábaival engedelmes. Az ilyen lovas tehát a hátsó lábak helyett a nyakra fekteti a főhangsúlyt, pedig lova milyen hálás volna, ha ehelyett hátulról előre lovagolná.
Előfordul, hogy külső formára tartásban lévő ló szívósan szár ellen megy anélkül, hogy látszólagos tartásából kijönne. Ennek oka ugyancsak a hátsó lábak elmaradásában rejlik. Az ilyen lovat a körülményes hajlítgatások mellőzésével erélyes combokkal a vázolt módon hátulról előre kell lovagolni, mindannyiszor, amíg fel nem veszi magát. Ne felejtsük el, hogy a combütés előtt szárat kell engedni. A félvisszatartásoknál pedig fokozott mértékben ügyeljünk a hátsó lábak vonalon tartására.
Leggyakoribb eset az, hogy a lovas a tartást elérő lovát lépésbe veszi, elöl kitartt és hátul sarkantyúz. Ez merőben ellentétben áll a lóval szemben támasztott követelményekkel. Ugyanis a lovas idáig arra tanította lovát, hogy ha combsegítséget ad az meginduljon, szóval mozogjon a lábával. Most pedig szárral kitartva nem hagyja lávaig mozogni, megakasztja azokat. Így a lovat lovasa kétségbeejti afelől, hogy vajon helyesen engedelmeskedett-e ő ezidáig akkor, amikor combsegítségre lábaival mozogni kezdett. Ha a lovas pár hétitig ilyen segítségekkel lovagolja, a hátsó lábai teljesen ellustulnak, a ló megmerevszik és érzéketlenné válik. A kapott egybevágó segítségeket úgy könyveli el, hogy ezentúl a combsegítségekre nem szabad lábát mozgatni, hisz ezt lovasa sem engedi. Ilyenkor jönnek azután a ló tartásba hozatalát célzó kölönféle mesterfogások, melyek mind egybevágó jellegűek, s csak a ló engedelmességi készségét rontják. A hiba csírája ott gyökerezik, hogy a lovas túlkövetel a lótól. A ló még nincs arra megtanítva, hogy az ütemet bármely tempóban és lépésben is mertartsa. A ló még nem tudja az ütemet a tempótól függetleníteni, mert ha tudná, a kitartott szárak és a léptető combok következtében feligazodna, egy előrehaladottabb ló pedig peaffirozni kezdene. A javaítás módja tehát megint ugyanez: hátulról előre lovagolni és vázolt módon megtanítani a lónak, hogy az ütem független a tempótól. Többször láthatjuk ,hogy a tartásból kijött, vagy szár ellen menő lovat lovasa mind kisebb és kisebb körre veszi, azt gondolva, hogy ezáltal a ló megszűnik szár ellen menni. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy mettől kisebb lesz a kör a lovas a szárat annál jobban húzza, s a ló belső hátsó lábát annál jobban hátrafeszíti, s így azt mozgásból kikapcsolva valósággal három lábon megy. Így vonja ki belső hátsó lábát az „előről hátrafelé” történő lovaglás helytelen befolyása alól. Így csak a lovat rotnja a lovasa, tönkreteszi lábait. Az ellenkezés csírája itt is az elmaradt hátsó lábakban gyökerezik. Be kell tehát szüntetni a kiskörzést, s nagy körön a lovat a vázolt módon erőteljesen hátulról előre kell hajtani.
A tartás állandósítására szolgál az alábbi gyakorlat: taratásban menő lovat rövidvágtában lovagolunk. A rövidvágta tempóját lassan rövidítjük, a rövidítés közben el fogunk érkezni körülbelül két kör alatt arra a pontra, ahol a ló a tempórövidítés következtében a vágta ütemét lassítani kezdi. Ebben a pillanatban lovagoljuk mindkét combunkkal erélyesen előre, míg a vágta tempóját el nem érjük. Most lassan vegyük fel a lovat belső állításban a külső szár ütemszerű félvisszatartásaival anyiszor, hogy a rövidvágta tempóját elérjük. Rövidvágtában lovagoljunk egy-két kört, majd lassítsuk újbül a tempót. Ha a ló a tempó lassítása közben ütemét ismét lassítja lovagoljunk megint előre a fenti módon, ha ellenben a ló a tempó lassítása dacára ütemben marad, állítsuk a lovat körre, szüntessük be a külső szár ütemszerű félvisszatartásait, engedjünk a száron egy-két cm-t, veregessük meg a lovat, s maradjunk tétlenül ülve. Másszóval vitessük magunkat a lóval, vagyis ne lovagoljunk. Most a ló önálló tartásban meg magától.
Ugyanez a gyakorlat étrelemszerűen vonatkozik ügetésre is. Ezek a gyakorlatok idővel a ló átengedőségét eredmnyezik. Igen hasznos ezeket 5-10 percig megismételni.
A lóláb tömegének tehetetlenségi lendülete vágtában a legnagyobb, ügetésben kisebb és lépésben a legkisebb. A láb tömegének tehetetlenségi előrelendülése segítségünkre van az előrelovaglásban. Ebből láthatjuk, hogy mivel a lépés a legkevésbé lendületes, a lépésben való iskoaltartás a legnehezebb, úgy lovas mint a ló szempontjából.
Lovagoljunk lépésben hosszú száron apró combütögetésekkel, míg élénk lépésütemben nem megy. Ez az ütem egyenlőre kissé élénkebb lehet a ló egyéni üteménél. Ezután lassan álllítsunk szárat, s rövidítsük a ló lépéseit. Combunk közben csupán a hátsó lábak vonalonmaradásán őrködik. A lépésrövidítés nem hajlításban, csupán állításban hajtjuk végre. Arra az oldalra állítjuk a lovat, amelyik lábával legszívesebben letér a vonalról. Ha a ló a lépés rövidítése közben ütemét nem lassítja, önmagától fog tartásba jönni a lépést fövidítő szárhatás és a hátsó lábat vonalra igazító combhatás (nem pedig léptető combhatás) következtében. Ha a ló a lépésrövidítés közben lassúbb ütemet vesz fel, vagyis üteme ellustul nem szabad azt egybevágó segítségekkel kijavítani akarni. Ilyenkor szárat kell engedni, s két erélyes combütéssel fel kell lábait ébreszteni. Egy-két kör alatt a lovat lépésbe vesszük, s a gyakorlatot ismét hosszú száron élénk ütemű lépésben kezdve megismételjük.
Ha olyan lovat lovagolunk, amelyik lépésben tartás nélkül elsieti az ütemet, valósággal elvisz, nem szabad azt gondolni, hogy ennek a lónek elég sebes lévén az üteme, helyn vannak a lábai. Ez a ló nem jár helyes ütemben, ez elgurul éspedig azért, mert hátsó lábai elmaradnak. Nagy tévedés volna tehát az a lovat csupán félvisszatartásokkal lovagolni tétlen combokkal. Így sohasem érünénk velük célt. Az ilyen lovat meghúzott derékkal és hordozott kezekkel annyiszor vegyük fel, ahányszor ez szükséges ahhoz, hogy szárat tudjunk neki engedni egy pillanatra annélkül, hogy különösebben elrohanna. Ebben a pillanatban kell két erélyes combot ütni, természetesen a teljes szárszabadság biztosítása mellett. Egy-két kör után vegyük a lovat a szükséges állításban megint lépésbe. A felvétel alatt a combok a hátsó lábak vonalontartásáról gondoskodnak, de nem léptetnek. A nyugalom helyreállítása után a gyakorlatot megismételjük a ló hajlamossága esetén gyengébb combsegítségekkel. Ha azonban a ló a hajtócomból ideges lesz, ne szüntessük be a gyakorlatot, folytassuk azt ugyanolyan erősségű combsegítségekkel, ugyanis a ló azért ideges ilyenkor a hajtó combsegítségtől, mert rájött arra, hogy valahányszor erélyesebb combsegítségre idegességet színlel, a lovasa beszünteti azokat. Ez a színlelt idegességet is javító eljárás azonban csak különválasztott segítségek esetén vezet eredményre. Kitartott sháron a ló még idegesebb lsze, ugyanis nem tud hova lépni. Amint a ló tartásba jön, nem színleli tovább az idegességet.
Általános elvül szolgáljon: két előrehajtó segítség között mindig vegyük fel a lovag az éppen megfelelő jármód munkatempójába, s csak ezek megtörténte után élénkítsük újból a hátsó lábat, feltéve, hogy ez szükséges az ütem lassubbodása miatt.
A lovardamunka megkezdése előtt lovagoljunk 5-10 percig hosszú száron. Ez alkalmat ad a lónak, hogy orrával a föld felé közeledve, hátával nyújtózkodjék. Ez a teljes kinyujtóztatás a ló csuklógyakorlata.
Hajlításoknál fontos, hogy a ló belső válla homorú legyen. Ennek elérésére oldaljárásokat és a hajlításokat úgy lovagoljuk, hogy a belső szárral a ló belső vállát a menetirányba vezetjük. Vagyis jobbkézre való hajlításnál félbalra előre, balkézre való hajlításnál pedig féljobbra előre vezetem a ló belső vállát, s ennek következtében homorítok a belső szárral. A lovas ügyeljen arra, hogy az egyszerű oldaljárásoknál a haránt átellenes lábak pontosan kövessék egymást, hogy céljuknak, a lóoldalirányban való hajlékonnyá tételnek meg tudjanak felelni. Hiába, ha a ló a diagonális vonalról hátsó lábával akár a külső akár a belső oldal felé kitér. Amint a ló kijön a tartásból hajtsuk azonnal előre azért, mert hátsó lábaival elmaradt. Nagy hiba volna ilyenkor a hajlítások ismételt erőltetésével a tartást kikényszeríteni. A ló csak nyakában engedne. Helyes hajlítást csak fóggetlen és feltétlen ülve maradás tud eszközölni.
Lusta lóval nehezebb, jó testalkatú élénk vérmérsékletű , vagyis menős lóvel könnyebb helyes tartásban lovagolni. Ugyanis míg a lusta lóban fel kell kelteni a menőkedvet, addig a menős lónál ez mr adva van. Így menős lónál úgyszólván csak a hátsó lábak vonalvezetésére kell gondolni. Az ilyen ló önmagát lovagolja.
A ló felkantározásának ideje akkor érkezik el, ha egy kézbe vett csikózablán szokásszerűleg tartásban marad, s az apróbb támaszkodási hibákat lovasa csupán combjával is ki tudja javítani, valamint a lóval, egy kézzel való vezetés mellett minden jármódból tartásban tud megállni. A feszítőzabla csak kényelmi eszköz, nem arra szolgál, hogy a tartásban menni nem akaró ló fejét leszorított kezekkel a zabla erősebb hatását kihasználva lekráglizhassuk. A feszítőzabla célja az egy kézzel való vezeztés megkönnyítése, szóval hadicél.
Fejtegetésem végére érve azt a tanácsot adhatom minden lovas bajtársamnak, hogy mielőtt lóval bármi mást kezdene, tanítsa meg a vázolt módon helyes tartásban járni. Helyes tartáson felépülő munka a lovas állandó megelégedésére és a ló haladására szolgál. A helytelen munka következtében ki nem küszöbölhető támaszkodási hibák végig fogják kísérni a lovat egész életén, lovasa legnagyobb bosszúságára. Fejtegetésemben megkíséreltem vázolni a helyes elrőrelovaglás lényegét. Ne haladjunk el az itt lefektetett elvek mellett, tegyünk pár hónapi kísérletet, meglátjuk, eredményre fog vezetni. Az elmondottak 100%-os tanulságai az iskolalovaglást érintik, de kiveheti belőle az ugrólovas is a neki szükséges gyakorlatot, mert az ugró lónak is alapvető kelléke az engedelmesség.
Jegyezzuk meg, hogy csak egyfajta lovaglás van, a jó lovaglás, s ez a hátulról előre lovaglás.
