Keressétek meg lovatokon! :)

Az ideális hátasló öntartásban mozog. Másképp megfogalmazva: a lókiképzés célja az öntartás kialakítása. Öntartásra csak a helyesen támaszkodó és száron lévő ló képes.

Támaszkodás: Kapcsolat a lovas keze és a ló szája között. A támaszkodás a szárakkal való kommunikációt (lovas segítségek adását) célozza. A támaszkodás során a szár nem feszülhet meg, a szár feszessége a ló egyensúlyának elvesztését jelzi. A támaszkodás mértéke a szár súlyával kell, hogy megegyezzen. A helyesen támaszkodó ló ideális kéztartást biztosít a lovasnak: a szárakat automatikusan úgy tartja, mintha két pohár vizet hordozna (az alkarok közel vizszintesek).

Száronlét: A száronlét nem azonos fogalom a támaszkodással. Akkor van száron a ló, ha a lovas álal meghatározott keretet puhán és önállóan (a lovas erre irányuló segítsége nélkül) kitölti. A keret elfogadásával a ló az együttműködési szándékáról tesz tanubizonyságot. A nem száron lévő ló lehet (!), hogy együttműködő, de a száron lévő ló biztosan az!

Öntartás: Az öntartás a biztosan  száron lévő ló sajátja, hátulsó lábának szorgalmas tevékyensége mellett, súypontját, feligazítottságát önállóan a lovas szándékához igazítja. Az öntartásban mozgó ló olyan, mint a jó vadászkutya, gazdájának nem kell magyaráznia, hogy mikor, mit és hogyan kell tennie. Az öntartás az egyszerűen és kényemesen lovagolható, jó hátasló jellemzője.

Az alábbi videón Zita lovam ad leckét a támaszkodás, száronlét és öntartás különböző fogalmairól kislányomnak, Cilinek. :)

Négy dolgot:

1. Egészséges önbizalommal hinni a rendszeres és kitartó munkában, visszavenni a "tudományos lovaglásból". A lovaglás, a lókiképzés végeredményben a természetesség egyszerűségével halad előre.

2. Elővenni Kókay Hátulról előre című írását, felütni bárhol és elolvasni az első szemünkbe ötlő bekezdést. Kókay írásánál ugyanis nincs jobb a hazai és nemzetközi szakirodalomban. Viccesnek hathat a javaslatom, de próbáljátok ki!

3. Élénk vágtában 50-100 előrelovaglás.

4. Erősíteni a ló hajlékonyságát, elengedettségét.

Amikor George Morris, aki negyven éven át volt oktatója az amerikai élvonalbeli lovasok nagy részének, szóval amikor George Morris megkezdte magyarországi kurzusát, az első öt perc után megállította az osztályt, megállította a munkát és azt mondta, hogy ameddig a lovasok nem tudnak mindhárom jármódban odadobott száron lovagolni, addig ő semmit sem tud tanítani nekik.

Hát igen! Az odadobott száron, vagy hosszú száron való lovaglás, mondhatnám a ló szájának abajgatása nélküli lovaglás képessége megkerülhetetlen előfeltétele a lókiképzésnek. Lóra ülve a lovas megváltoztatja a ló súlypontját, a lónak szinte újra kell járni tanulnia. Erre csak teljes nyakszabadság mellett képes. Ha a lovas ezt nem engedi, akkor csak a testi és lelki feszessége, illetve ellenállást kaphat lovától. Az extra alapadottság, a puccos mozgás persze mindezt részben eltakarhatja, de a becsületes önvizsgálat számára nyilvánvaló, hogy ilyen esetben harmóniáról, ló és lovas közti összhangról szó sem lehet.

Általában azt szokták gondolni, hogy az egy kézbe vett szárakkal való lovaglás arra jó, hogy a másik kéz szabad legyen, azt egyéb tevékenységre lehessen használni. Másrészről, hogy ez a katonai hagyomnány, ami szintén igaz. Díjlovasoknak jegyzem meg, hogy elődeink a magyar lókiképzők, élükön Josipovich Zsigmonddal, hevesen ellenezték a versenyeken engedélyezett két kézes lovaglást. Azt gondolták, hogy az csak a problémák elfedésére alkalmas.

De mindezeken túlmenően is szeretném mindenkinek javasolni az egy kézbe vett szárakkal való lovaglást. Eleinte ugyan furcsa, de ha megszokja a lovas gyorsan szembesül az előnyével: az egy kézbe vett szárakkal jobban vezethető a ló válla, az egyenesség jobban tartható, ezért egy kézzel mind a lónak, mind a lovasnak könnyebb a lovaglás!

De nem csak lovardában, hanem terepen is szeretem egy kézbe venni a szárakat. A két szárat a bal kezembe veszem, a jobb kezemben a csatnál tartom a szárakat. Így a lehető leghosszabb szármértéket tudom alkalmazni, a lehető legnagyobb szárszabadságot tudom lovamnak megadni, mert szükség esetén a jobb kezem segítségével bármikor, egy szemvillanás alatt szármértéket tudok állítani, előre tudom csúsztatni a szárakon a bal kezemet. Nem lehetséges ez akkor, ha két kézbe fogom a szárakat.

Newton törvényét minden kisiskolás tudja, mégis nyeregbe ülve szinte mindenki elfelejti. Pedig a dolog egyszerű: ha a szár megfeszül, ha a szárban a lovas keze erőt érez, akkor a ló nem lehet egyensúlyban. Egyensúlyban mozgó ló nem képes (!) a szárra erőt kifejteni, az csak a szárba dőlő, egyensúlyát elvesztett ló sajátja. Ezért mondták lovas elődeink, hogy akkor támaszkodik helyesen a ló, ha a ló szájszegletére csupán a szár súlya hat. Ugyanezt fogalmazza meg Bent Branderup akkor, amikor azt állítja, hogy a támaszkodás versenyeken látható erős mértéke Josipovich Zsigmond félreértése.

De mit kell tenni, ha mégis erőt érez a lovas keze, mit kell tenni, ha felismeri a ló egyensúlyának felborulását. Hát fel kell venni a lovat: a felvétel ugyanis a ló és lovas közös súlypontjának hátramozdítását jelenti.

A fotón Bíró J. Árpád látható, akit a világ legjobb díjlovasának tartottak a negyvenes évek első felében. De bármelyik másik korabeli magyar lovas fotóján az látszik, hogy a szár nem feszül meg!

A hajlítás hatására a ló gerincoszlopa a belső oldal felé elcsavarodik és ez a gerincoszlop mentén végig megfigyelhető: a belső oldalon a fül mélyebbre kerül, a sörényél a belső oldal felé billen, a mellkas a külső oldalon felemelkedik, a belső oldalon lesüllyed (a belső oldalon a kengyel hosszabbnak látszik: írja William Cavendish, Newcastle hercege a világ lovas szakirodalmának klasszikusai között számon tartott művében a Méthode et invention nouvelle de dresser les chevaux, 1658-ban), a belső csípő befelé, előre és lefelé mozdul. Ez így - a gerincoszlop teljes hosszában - persze csak akkor áll fenn, ha az egész ló (a tarkótól a farokrépáig) hajlításba kerül. Ha a ló testéban valahol blokk, más szóval merevség van, mondhatnánk, hogy a ló testi vagy lelki ellenállást fejt ki, akkor csak részben lehet sikeres a ló hajlítása. Ha a ló laza és együttműködő, akkor a rotáció végigszalad a gerincoszlopon, az egyik csigolya elfordulását a következő ellenállás nélkül átveszi. Ez ad lehetőséget arra, hogy a lovas kizárólag az ülésével is meg tudja hajlítani lovát. Ha a lovas lenyomja belső ülőcsontját a külsőt pedig felemeli, akkor a ló mellkasnál létrehozott rotáció előre és hátra végigszalad a ló gerincoszlopán és halításba hozza a lovat. Természetesen a gerincoszlop bármely részének elfordítására a ló ugyanígy hajlításba kerül. Viccesen azt lehet mondani, hogy a farokrépa elcsavarásával is meg lehet hajlítani a lovat. Vicces, de igaz.

A ló hajlításának iskolázása azonban nyilvánvalóan nem kezdhető a nyeregnél. Azt a kiképző a földről a fej oldalirányú elfordításával kezdi. Ez a ló állíátsa. Az állítás hatására a tarkónál alakul ki a gerinc rotációja és kézen könnyen ellenőrizheti a lovas, hogy a hajlítás akadálytalanul végigszaladt-e a ló teljes testén. Ha a lóban nincs merevség, akkor az állítás hatására a ló a csípőjét befelé és előre mozdítja. Ha ez nem történik meg, akkor látszik, hogy a rotáció hol akad el, hol van a lóban a merevség, amit az adott helyen fel kell oldani.

A kiképzett (kiiskolázott, kiügyesített) ló már a lovas ülésére is reagál, a belső ülőcsont lenyomására hajlításba kerül. Ha erre (az elsődleges segítségre) a ló esetleg nem reagálna, akkor a nyeregben ülva is a belső szárral (másodlagos segítségként) állításba kell hozni a lovat, megerősítve ezzel az ülés segítségét.

A fenti képen William Cavendish látható, aki először írta le a gerincoszlop elcsvarodását. Maga a tudás ősi, hiszen enélkül nem lehet lovat minőségi módon képezni, de mivel a lókiképzés a haditechnika kulcskérdése, hadititok volt, a korábbi szerzők (Xenophon, Pluvinel, stb.) mélyen hallgattak róla, a gondolat írásban, Cavendis lovaskönyvéig nem jelent meg.

A ló gerince a hajlítás belső oldala felé elcsavarodik: a ló füle a belső oldalon mélyebbre kerül, a nyakél befelé dől, a nyereg befelé fordul, a belső csípő előremozdul. Helyes hajlítás esetén a lovas belső csípője lesüllyed, a belső kengyele hosszabbnak látszik.

De fordítva is igaz: a gerincoszlop elcsavarására a ló hajlítással reagál. Ezért lehet csupán az üléssel (a belső ülőcsont lenyomásával, a külső tehermentesítésével) a lovat meghajlítani. Persze erre csak a hajlításban kiiskolázott, végletesen hajlékony ló képes. A gerincoszlop elcsavarodásának iskolázása a tarkónál, a ló koponyájának elfordításával (állítás) kezdődik.

Mindig mondják, hogy a homlokvonalnak a függőleges előtt kell lennie. De miért is? Miért probléma, ha a függőleges mögé kerül? Miért ne kerülhetne a homlokvonal a függőleges mögé?

A függőleges mögötti homlokvonal a helytelen szárhasználat eredménye. Egyszerűen azt lehet megállapítani, hogy a lovas ilyenkor túl erősen, agresszíven használja kezeit befolyása fenntartásának érdekében. A befolyást ugyan lehet, hogy fenn tudja így tartani, viszont lehetetlenné teszi a ló hátulsó lábainak előrelendülését, aminek eredményeképpen a ló elveszti egyensúlyát. A vonal mögött járó ló nincs egyensúlyban.

De a vonal mögötti helyzet egyben zárt toroktájat is eredményez, az állkapocs a mögöttes izomhoz közel kerül, ezzel lehetetlenné teszi a fej oldalirányú elfordulását: az állítást. Állítás nélkül pedig nincs helyes hajlítás, hajlítás nélkül pedig nincs elengedettség. A vonal mögött járó ló nem elengedett.

Az elengedettség egyik jele az enyhén habzó száj. Ha a ló szája száraz, az a merevséget jelzi, a nagyon habzó száj viszont a belső feszültséget. A legszebb az, amikor a ló szájának szinte csak az eleje habos. A régiek ezt úgy fogalmazták meg, hogy olyan, mintha a ló tejfölbe harapott volna.